Életem egyik meghatározó zenei élményét szereztem tegnap a Bobby McFerrin előadásán.

Szándékosan nem koncertet írtam, mivel nem igazán tükrözi ez a kifejezés azt, ami ott történt.

(Hírlevél olvasóinknak javaslom az eredeti bejegyzést olvasni a beillesztett videók miatt: http://www.tiensbazis.com/blog/zene-elmeny )

Bobby McFerrin egy közel 800 fős zenekarral érkezett, ahol nem volt egyetlen hangszer sem.

Ahogy belépett az énekes, néhány lámpa a színpad első, középső részére fókuszált, és a terem többi része elsötétült.

Bobby nem szólt semmit, rögtön a zenével kezdte. Mivel nem vagyok ismerője (se zeneértő igazán) ezért nem tudom, hogy mit adott elő, de elakadt a szavam az élménytől.

Rövid tapsot követően, kis figyelmet kért és a második témába kezdett. Mondom, eddig semmi monológ, bemutatkozás, vagy egyéb tájékoztató szöveg.

Gondoltam, elég magának való ember lehet, ha ez így fog végig menni, de nem így történt. Rögtön a következő résznél egyszer csak kiintett éneklés-zenélés közben a közönségnek egy adott résznél (és továbbra sincs hangszer a színpadon!). A közönség azonnal reagált és a következő intésnél már dúdolta is a megfelelő hangot, vagy futamot.

Azután felkért néhány vállalkozó szellemű jelentkezőt, hogy táncoljanak a színpadon (nagy nehezen a feleségemet sikerült rábeszélnem, de lemaradtunk, mert a hátsó páholyban ültünk.) Első ránézésre az történt, hogy Bobby fütyült és a jónép egyenként lejtett rá valamit.

Mindenki kapott egy perc hírnevet a színpadon.

Úgy az ötödik jelöltnél jöttem rá, hogy az improvizáció a nézőből lett táncos részéről nem a zenétől van, hanem az előadó improvizál úgy, hogy az a jelölt stílusát tükrözze. Karakteresebb személyiségeknél ez az összhang óriási ovációt váltott ki a nézőkből. Bobby egyszerűen ráhangolódott a színpadra lépők stílusára, személyiségére...

Mérhetetlen alázat, önfegyelem, és önismeret sugárzik az előadóból, akitől megtiszteltetés minden perc, és akit megtisztelünk minden hanggal, és minden perccel amit kap tőlünk. Ezt érezteti a hallgatósággal.

Volt, hogy a közönséggel játszott el egy zongora futamot, és képzeletbeli óriás billentyűkön ugrált közben.

Majd egy nagyobb kórust rittyentett az önként jelentkezőkből mindenféle instrukciók és magyarázat nélkül. Percek alatt mindenki a helyére került és énekelte (követte) a dallamot, amit Bobby kezdett.

Az Ave Maria-t a közönség énekelte, míg Bobby McFerrin a kíséretet adta, lúdbőröztem az élménytől.

Szóló karrierre vágyók is megmutathatták tehetségüket, amihez Bobby adta az alapot.

Az alábbi felvétel már itt, Debrecenben készült:

"Bobby McFerrin jelentős komolyzenei képzettséggel rendelkezik. Eredeti hangszere a zongora volt, emellett megtanult fuvolán és klarinéton játszani" - olvashatod róla a wikipédia hasábjain.

Élő példája annak, hogy komoly hivatást hogyan lehet szívből és könnyedén végezni.

Kicsit a mi munkánkra is asszociáltam ezzel, hiszen mi is emberekkel dolgozunk. Próbáljuk elfogadtatni azt, ami különleges, ami egészen új élményeket ad, mégsem jutnak hozzánk közel nagyon sokan az előítéletek, a rohanás, és nagyon sok kifogás miatt.

Bobby McFerrin egyszerre 800 embert mozgósított a teremben anélkül, hogy bárkit kedve ellenére késztetett volna mozgásra, éneklésre. Igen, a legelején a 800 fős zenekart magunkra, a hallgatóságra értettem, akik aktív szereplői lettünk az előadásnak. Ki hinné, hogy ez a Bobby ugyan az, akit a "Don't worry, be happy" című slágerével azonosítanak, és talán a nevét nem is jegyeztük meg eddig. Pedig mostantól érdemes lesz figyelned a koncerteket országszerte, hátha sikerül még Őt látnod, hallanod és vele együtt ZENÉLNED!